Nagyon sokáig egy Chicago-i hirdetéstől és annak tartalmától volt hangos a zeneisajtó. A hirdetésben szépen kifejtve egy oldalon annyi volt olvasható, hogy ‘szeretném visszakapni a zenekaromat és az álmaimat.’. A hirdetést Billy Corgan adta fel, aki megalapítója volt a rockzene egyik leginkább túlértékelt zenekarának a Smashing Pumpkins-nak.

Aki egy kicsit is tisztában van, a csapat élettörténetével vagy vette a fáradtságot és utána olvasott, az rögtön feltette a kérdést magának: “Minek?”
Minek, ha úgysem elég jók, hogy a „Mesterrel” együtt játszanak? Minek, ha azok az álmok, amikről szó van nem a sajátjuk? Ha meg azok voltak, akkor inkább elment a kedvük tőle… Hiszen ki akar egy olyan emberrel együtt játszani, aki inkább smasszer, mint társ? Nem vagyok benne biztos, hogy sokan… és ezzel így voltak azok a tagok is, aki ott hagyták a zenekart.
A Pumpkins 2000-ben oszlott fel hivatalosan. Herr Corgan nem vesztegette az időt és összetákolta a Zwan-t, ami megint csak egy olyan gyenge kiállással bírt, mint szöcske fing a tájfunban. Két keserves év után ennek is vége lett 2003-ban. Billy pedig tovább úszott az árral és szólózni kezdett, illetve verseinek szentelte idejét, kisebb sikerekkel.

Majd egyik reggel úgy ébredt napi depressziójából, hogy az S.P. volt az álma, élete és miegymás ezért fapofával feladta a fentebb említett hirdetést a helyi Times-ban.

Mondjuk, hogy visszakapta? Nem hiszem… 50%-os eredeti csapat részvétellel (Billy és Chamberlin) bír a jelenlegi felállás, mert a feloszlás óta a többi alapító taggal szinte nem is beszéltek. Szerencsére, Jeff Schroeder és Ginger Reyes beugrásával teljes lett a létszám, és legalább az “egy Nő kell a csapatba” kérdést is megoldották.
Az új lemez pedig borítékolható volt, de nagy meglepetésekre ne számítson senki. Ugyanazt a középszerű maszlagot próbálják beadni nekünk alternatív bohóckodás képpen, mint eddig. Hiába próbálkoztak a keményebb hangzással és vonták be Terry Date-et, szinte üresnek hatnak a dallamok. Valami hiányzik… Kevés a Doomsday Clock ígéretes kezdése a Tarantula kemény riffelése, de legalább a Starz igazán kritikán aluli lett.

Biztos vagyok benne, hogy sokan nem így gondolkodnak, de nem hiszem, hogy akár ennyi is kisült volna a csapatból, ha nem indul el a grunge hullám a Pearl Jam-el, Alice in Chains-el és a Nirvana-val, akik elvitték a hátukon Billy-t és csatlósait.
Aki mindenképp Smashing Pumpkins-t akar hallgatni, az hallgassa a Mellon Collie and the Infinite Sadness-t az még talán jó volt, de Zeitgeist? Kösz, nem.

Inkább az új Subscribe lemez, az legalább jó!

A négy alapelvet (gyengébbek kedvéért: szex, drog, pia és rock’n'roll) mindenki ismeri, és az alapelvek egyikéről sem mondott le a Mötley Crüe azon úton, amin eljutottak a sikerig. Sajnos, ők sem az üdítő kivételek közé tartoznak, akik nem estek át a bizonyos ló másik oldalára.

A nemrégiben megjelent Dirt könyv épp ezeket, a mocskos részleteket fedi fel. Benne vannak a beájulásig tartó bulik, benne van, hogy voltak pillanatok, amikor a fiúk még a maltert is belőtték volna, ha az hat. Az is benne van, hogy ki-kivel-hol-mikor-hányszor nyomta az unga-bungát. Szóval, szinte mindenre fény derült, amiről eddig csak sejtéseink lehettek. Nikki Sixx mégis mélyebbre ásott az emlékeiben.

Előtúrta 1986-os naplóját, amit Karácsonykor kezdett írni, amikor talán a legmélyebben volt. A naplóban részletesen leírja mit is élt át függőként, és a végén azt is hogy még ö is alig hiszi el, hogy túlélte. A könyv kiadása után szinte azonnal kiadták a hozzátartozó soundtrack-et is Sixx Am fedőnév alatt.

Az album elkészülésében James Michael (sokplatinás szövegíró) és DJ. Ashba (nem épp tehetségtelen szólógitáros) voltak az örökifjú basszeros segítségére.

A lemez egy konceptlemez, hiszen a könyvre épül, és annak mondanivalója szépen sorrendben meg is érkezik a fülünkbe, ha lusták vagyunk elolvasni.

A nyitó dal ( X-mas in Hell) elején egy felolvasás hallható a naplóból, majd ütős hangzású gyerek kórus hallatszik egy nagy karácsonyfa alatt, és már itt tudatosul az emberben, hogy ez tényleg egy soundtrack…. olyan a feeling mintha Batman visszatér, zenéje szólalna csak meg. A komolyságra inkább a második (Van Nuys) dal hívja fel a figyelmet, ahol a szöveg és a zeneírók azonnal tudatják a megszólalása, hogy itt nem akármiről van szó, legyen az a helyzet vagy akár a zene kidolgozottsága. A gyorsabb, klippes és kislemezes Life Is Beautiful hangzásával mindent elmond, amit egy pozitív életszemlélet adhat, s ezzel remélhetően reményt ad a mára teljesen emo-ba borult fiatalságnak is. A Pray For Me, ami hasonló célzattal bír, de ez tényleg elég legyen az emo-hívőknek, mellesleg ebből is videó készült.

A közép tempós Accidents Can Happen nálam a következő sláger esélyes dal (tényleg az!), a sok közül, mert ügyes akusztikus kezdéssel fonták egybe a dal dinamikusabb részeit, ahol egy technikailag remek szóló kerül elénk. Majd ismét a napló oldalait lapozgatjuk, amikor is megszólal az Intermission. Felolvasás ismét a szenvedő lapokról… Kiváló zongora betét, és gitár futamok, amik megélénkítik az elénk vetített képeket.

A Dead Man’s Ballet bevezet minket abba a világba, ahol egy drogos él és érez a világ iránt… a zenei képek kivallóan bemutatják ezeket, a pillanatokat. Feszültség, belövés előtti izgalom, csapkodás és önsajnálat… haldoklás. Az embertelen nehézségeken mégis túl lehet lépni. Nikki is megtette minden fájdalmat átélve, erről szól a Girl with Golden Eyes. Lassú akusztikus kezdés. Nehezen tűnik fel a fény, de napról-napra erősebb lesz. Ebben a dalban is, ahogy hallható az idevágó napló részlet, aminek a végén hősünk gyógyultan ébred.

Az album tudatosan van felépítve. Van eleje, s vége. Egy kerek egészet alkot, és ebbe kell egy levezetésnek is lennie, ezt a szerepet tölti be a finálé előtt a Permission. Nagy kórussal és megfogó szöveggel issza magát a bőrünk alá. Az emlegetett finálé (Life after Dead) pedig egy keretbe zárja a lemezt, hiszen a kezdő nótában (X-mas in Hell) is erős gyerek kórus kántál DJ. Ashba fergeteges szólója alá.

A korong nagyon összetett és színes. Vérbeli rock’n'roll a javából, ikerszólókkal, (gyerek) kórusokkal, vonósokkal, kövér riffekkel és tele slágeres dalokkal, de mégis érződik, hogy ez valóban “csak” egy soundtrack, ami nem baj.

Az The Heroin Diaries az egyik legjobb lemez az évben, annak ellenére, hogy nyilvánvalóak a hatások, amik kiérződnek a dalokból. Azt is bevallhatom, hogy meglepett az eredmény. Azt hiszem elég sok fenntartással, ültem le meghallgatni, de a végére teljesen meggyőzött az anyag és amennyiben a beharangozott film is legalább ilyen jó lesz akkor nincs gond, talán még moziba is elmegyek.

A mai napig tartom azt a kijelentésemet, hogy Justin Hawkins-nak a -ből és Ville Valo-nak közös produkcióval kellene előrukkolniuk. A két vokalista hangja szinte már groteszkül jó elegyet hozna létre, és végre én is elégedetten dőlhetnék hátra. Közben hallgatnám, ahogy Hawkins-tól a denevérek is zavarba jőve csapódnak a templomok harangjaihoz. Valo nazálás dörmögésétől cseppfolyós tengerré válnának a közelben lévő, párosodni vágyó medve lányok… s fiúk. A közös együttműködésre sajnos mégis csak annyi az esély, mint hogy tartalmat találjunk a Blikk-ben.

A finn srácok mégsem szomorkodnak ezen, és két év után egy új stúdiólemezzel álltak elő.

A Venus Doom akkor jelent meg, a mikor már lassan mindenki el is hitte, hogy a srácok kiégtek. Szerencsére ennek viszont teljesen ellentmond az új album.

A korongon 9+3 dal található, 48 percben megszólalva. A lemez a címadó dallal kezdődik, ami a tipikus Him dallamvilágot követi, harapós riffekkel és slágeres. A közepén szinte nullára lassul a tempó, és egy kis doom-os hangzás is megjelenik a dalban. A Love in Cold Blood-ban előkerül Puurtinen keyboard-ja, amiből olyan nintendo-s hangokat sikerült kigyalulni, hogy szinte kerestem Máriót. A harmadik dalban (Passion’s Killing Floor) ugyanúgy folytatja, de itt sikerült beépíteni a számba.

A negyedik, The Kiss of Dawn az első klip és kis lemez nóta, ami szintén bír a jellegzetes Him-jegyekkel. Az azt követő 10 perces (!) Sleepwalking Past Hope sok témaváltással és vontatottságával mégis szinte kínzás a hallgató számára. Szerencsére a Dead Lovers’ Lane kizökkent, mert a sodró tempó és a remek gitárjáték talán az egyik legjobb, hanem a legjobb nóta a korongon. A leggyengébb pedig a Song or Suicide, ami egyben a legrövidebb is, lassú és akusztikus szám mindenfajta érdekesség nélkül, de legalább könnyen felejthető.

A plusz három számból kettő remix, és ezekből is talán a Love in Cold Blood-ból készült keleties dallamokkal dúsított verzió, ami igazán jól sikerült.

A zenei világ sötétebb és gitárcentrikusabb lett, Puurtinen szólamai hátrébb szorultak, de amikor előléphetne akkor is a már említett prüntyögést kapjuk.

Ville Valo és társai jól tették, hogy végre életjelet adtak. Egy felemás kis jelet, amiben inkább a régebbi dolgokhoz nyúlnak vissza, de akinek az tetszett az most sem fog csalódni. Love Metal rajongóknak pedig szinte kötelező.

Melyik az a néhány dallam, amivel minden kezdő gitáros megpróbálkozik először? Igen, az egyik a Nothing else matters, de itt egy másik klasszikusra gondoltam. A Smoke on the Water-re, a Deep Purple-től. Azt hiszem, ez nem is lehetett volna kérdéses.

Az 1968-ban, London-ban alakult zenekar csak nyolc évig volt inaktív (1976-84), de a fennmaradó 32 év alatt több mint 100 millió lemezt adtak el világszerte. Hazánkban hetedik alkalommal jönnek, és idén a Budapest Aréna-ban mutatják be, hogy miért is tartják őket a (heavy) metál alapköveinek, habár magukat sosem sorolták ide.

A csapat legendás hangzását a két alapító tagnak köszönheti, akiket Chris Curtis hozott össze, majd ő el is hagyta a frissen életre hívott zenekart. A két zenész pedig nem más, mint Jon Lord orgonista, és Ritchie Blackmore gitáros. Rivalizálásuk és összeférhetetlenségük pozitív eredménye lett a védjegyszerű hangzásvilág, a negatív pedig hogy először Blackmore, majd Lord is elhagyta a zenekart. Az előbbi helyére Don Airey, az utóbbiéra Steve Morse érkezett a szinte örökkévalóságnak tűnő nyolc év szünet után. Airey és Morse tökéletesen beilleszkedtek azóta, és kiválóan hozzák a klasszikus témákat.

A koncerten biztosan hallhatóak lesznek olyan alapművek, mint pl. a Speed King, Lazy vagy a Highway Star, amit két buli között írtak a buszban, egy naív újságíró kérdésére rögtönözve.

A Purple érkezésével háromra nő a rock zene legendás csapatainak száma, akik idén megfordultak nálunk. A Rolling Stones és a Heaven and Hell álnév alatt futó Black Sabbath sikere is megmutatja, hogy van igény a jó zenére, ami ugyan kicsit kopottas, de varázsa mégis máig él.

Az ülő helyjegyek 7500 Ft- tól 19.000 Ft-ig terjednek, az állók pedig általánosan 8900 Ft- ba kerülnek, de azt hiszem, hogy ezek az árak igazán megfizethetőek, ha a Deep Purple-ről van szó.

A nem kis körben ismert svéd doom metal legenda végre elhatározta magát, és kipakolták Messiah Marcolin-t köreikből. A problémás énekes helyére Rob Lowe érkezett a Solitude Aeturnus-ból, akinek segítségével gatyába rázták magukat, és egy új lemezt is kiadtak, amiről szeptemberben a szerencsések élőben is meghallgathattak néhány új dalt a klasszikusok mellett. Azt azért nem árt tudni, hogy az anyag már kész volt Lowe érkezésére, akinek csak fel kellett énekelnie a demók alapján a számokat.

A frontember váltással nem csak a kedélyek nyugodtak meg, de a vájt fülűek némi változást is hallhatnak. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy a Candlemass mást játszik, de a hangzás némiképp komolyabb lett.

A borító meglehetősen egyszerű lett, de néha épp ettől lesz valami jó – sajnos most nem ilyesmiről beszélünk.

A King of the grey islands nem egy tipikusan doom lemez, mert a tempó néhol kifejezetten gyorsabb, mint, ahogy a műfajtól azt elvárnánk… bár az is igaz, hogy ők maguk az alapítók. A sebesség váltással mégse legyenek fenntartásaink, mert kifejezetten jót tesz a lemeznek, ahogy a banda kettesbe vált, azt kihúzatja, majd motorfékkel visszalassít és egy ütősebb riffel mozgatja ólmosan az ember fejét kérdés nélkül.

A lemez egy rövid instrumentális dallal kezdődik (Prologue), ami bevezeti a következő, de már jóval gyorsabb és erősen slágeres Emperor of the Void-ot amelyben, elhangzik az album címadó sora is. A harmadik nóta (Devil Seed) meghozza a korong talán első igazán doom-os élményét, és még egy szép szólót is hallhatunk a közepén. Az Of Stars and Smoke, pedig szintén azt a slágeres vonalat viszi, mint az Emperor of the Void.

A lemez közepén található Demonia 6 egy gyorsabb, döngölős riffel kezdődik, ami végig kitart, de ehhez talán nem is kellett volna ennyire ragaszkodni, mert szinte unalmassá, vontatottá válik a 6. percre. Szerencsére a sokatmondó névvel rendelkező Destroyer mindent helyre tesz, ahogy az első pillanattól alattomosan bekúszik az ember bőre alá, majd tempóváltás után egy kiváló szóló következik és visszakapcsolnak alapjáratba.

A Man of Shadows és a Clearsight számomra egy kicsit ötlettelen, és azt hiszem ennél többet is ki lehetett volna hozni belőlük, de ez talán még az The Opal City-re is vonatkozik. A befejező Embracing the Styx kezdése kísértetiesen hasonlít egy épp idei siker album híres taktusaira, befejezése pedig akusztikus levezetésbe torkollik. Aki megfejti, hogy fent melyik csapat dalának kezdő ütemeire gondoltam, annak fizetek egy sört.

A King of the grey islands egy jó lemez… Egy jó közepes.

Azt mondom, érdemes lesz Rob Lowe-t majd bevonni a dalszerzésbe, úgysem nagyon van mostanában mozgolódás a Solitude Aeturnus házatáján.